Fliegauf Bence Csak a szél című, a romagyilkosságok által ihletett filmjének főszereplője Toldi Katalin. A harminckét éves cigány asszony végigvonult Berlinben a vörös szőnyegen, amikor az alkotás megkapta a Berlinale zsűrijének 

nagydíját, aztán hazajött, ahol segély,munkanélküliség és hároméves kislánya várta. KRUG EMÍLIA írása.

A Pataksor utca nem a csobánkai cigánysoron húzódik. Takaros családi házak és még épülő, de máris kacsalábon forgó 

paloták szegélyezik az utat. Itt csak két roma család él, az egyik ház Toldi Kataliné, a másik apjának testvéréé. Eltörpül 

itt Katalinék háza, amelyet még nagyapja épített, négy szoba, apró kert. Ma a kislány, Tamara sincs óvodában, megfázott. Hideg a lakás, nyárnak tűnik utána a langyos tavasz a kertben. Kazán van, fával fűtenek amúgy, mondja a nappaliban Katalin. A háttérben zene szól, a sarokban kibelezett hangfalak, odébb tévé, DVD, egy kisasztal, kanapé, 

fotel. Az egykori linóleumon most laminált parketta, a festetlen, vakolt falon toplesscsajok, a párkányon Biblia, mellette tambura. Édesapja játszott rajta, korábban még együttesük is volt.

Kovalovszky Dániel felvételeiA nő húsz éve él itt, békességben szomszédokkal: magyarokkal, cigányokkal. Néhány lepcses száj terjesztett csak mostanság furcsaságokat a boltban.

– A forgatás miatt hetekig távol voltam. Azt hitték, Németországba jártam táncolni, és milliomosként jöttem haza. 

Mondtam nekik, menjetek el a moziba, nézzétek meg, mit csináltam.

Utóbb sokan gratuláltak, látták őt a tévében is, alig ismerték meg. Milliomos meg csak nem lett. A filmért kétszázhúszezer forintot kapott, elment minden az édesanyjának a villanyszámla-tartozására. Ő nem látta Katalint a vásznon. Pár éve halt meg.

Az asszony véletlenül csöppent a filmbe. Húgának a csobánkai általános iskolájába vetődött Fliegauf Bence szereplőket keresni, meglátogatták a családot. Bence lecsapott Katalin édesapjára, aki a filmben is a lány apját játssza, s Katalint is elhívta a próbákra. 

– Sikoltozni kellett például, mintha meghalnánk. Közben kérdezgettem a többieket, ki ez a Bence gyerek. Mondták, hogy sok filmje volt már, szerepelt a Berlinalén, a mostanival is kikerülhetünk. Gondoltam: persze, én meg a vörös szőnyeg. 

De azért nagyon szerettem volna a főszerepet, csak sokan voltunk, vidékiek meg románok is. Egyik nap Bence elmondta, hogy engem választott. Úristen, nagyon meglepődtem.

A stáb harminc napot forgatott az Alföldön. Katalin kapott ugyan forgatókönyvet, de a mai napig nem olvasta.

– Azt kellett tenni, ami kipattant Bence fejéből. Sokszor csak annyit mondott, hogy a pénzről vagy a telefonról beszéljek, de magamtól. Meg szerette volna, ha csúnyán beszélek. Mondtam, ezt felejtse el. Anélkül is értik majd, miről van szó.

Katalin szerint a film elég hiteles, de van benne néhány jelenet, amely cigányok között nem fordulhatna elő. 

– Egy cigány apa sosem kérdezné meg a lányát úgy, hogy „felcsináltak?”. És cigányok sosem fürdenek egymás előtt, vagy alszanak egy szál bokszerben.

Más volt a gond a hullaházas jelenetnél.

– Az kicsit durva. Gondold el, reggeltől estig ott kellett feküdni egy vasasztalon. Mondták, most lazulj el, a patológus felöltöztet a temetésre. Közben a mellettünk lévő terembe valódi hullákat toltak be, és az a szag...

A ház, amelyben a filmbéli család élt, szintén valódi otthon. Ahol se víz, se villany, zárható ablak, ajtó se, a férj börtönben. A filmben Rigó Mari innen indul hajnalban közmunkára, délután takarítani, s ide tér haza, hogy este szitává lőjék. Napközben, ha épp nem dolgozik, vagy az uzsorással veszekedik, gyalogol munkahelyről munkahelyre. Lesütött szemmel, meggörnyedve. A kamera a tarkóját pásztázza, szinte súrolja a bőrét reggel, amikor gyermekei mellől felkel az ágyból, délben, amikor a néző szinte érzi a jövőtelen munka szagát, és délután, amikor az asszonynak szeme se rebben az iskolai portás alázására („mi ez a dögszag?”). 

– Mari szende. Én visszaszóltam volna. Rólam mindenki tudja, hogy itt ez a negyvenkilós, törpe kiscsaj, aki kimondja, amit gondol. Az ember megy, pofára esik, aztán felkel, csinálja újra, de nem hazudik.

Épp az utószinkron készült, amikor Bence szólt Katalinnak: még ne árulja el senkinek, de mennek Berlinbe. Akkor ült először repülőn.

– Nem nagy szám, inkább unalmas. De a vörös szőnyegen végigvonulni, az nem semmi. Jó volt, három nap nyugi, szálloda. Korábban akkor láttam szállodát, amikor takarítottam. Mindenki körülöttem ugrált, jó legyen a szemed, a körmöd, ezt a cipőt vedd fel. Rám is adtak egy magas sarkút, az kész katasztrófa. Tudnék élni Németországban. Ott nem néznek le, mert cigány vagy, nem trendi a cipőd, régimódi a hajad. 

Katalin sokszor megfordult ott korábban. Volt élettársával takarítógépeket vettek kint, adtak el itthon. 

Mint Berlinben, a forgatás után is azon gondolkodott, mi lesz, ha befejezik a filmet. Tavaly augusztus tizenegyedikén lett vége, álmából felriasztva is tudja a napot. Visszajött Csobánkára. Munkája három éve nincs, havi ötvenezerből él. És vele kislánya, a hároméves Tamara, Katalin édesapja, két öccse és a húga. Csobánka, a dombok között kanyargó bájos falucska a Pestről elköltözőknek a paradicsom. Neki börtön. 

– Nincs kilátás innen.

A közlekedés drága. Pomázra a buszjegy kétszázötven, a bérlet tízezer. Hét kilométerért. Persze munka leginkább Pesten lenne, a bérlet odáig még egyszer ennyi. A minimálbért ajánló munkáltató meg nem fizeti.

Katalin nyolc általánost végzett, később még pénztárosi és eladói képesítést szerzett, eddig hasztalan. Tizenhét éves korától pár évig a pomázi lámpagyárban dolgozott, később több helyen takarított. Megesett, hogy főnöke cége maradt alul egy pályázaton, máskor Katalin mondott fel: nem jelentették be. Nemrég egy boltos mondta a szemébe,

ő bizony cigányt nem vesz fel. Csobánkán napi négyezer forintért csemetefákat lehetett volna ültetni, de nőket nem kerestek. Egy cigányoknak létrehozott iskolába is jelentkezett szakmát tanulni, még nem szóltak vissza, bekerült-e.

Huszonnyolc éves öccse az építőiparban dolgozik – ha akad munka –, a húga tanul. Katalin a szakácskodást javasolja neki, azzal hajón is tudna dolgozni, szerinte.

Ő meg otthon van. Reggel boltba megy, főz, hetente kijár anyjához a temetőbe. Édesanyja gyárban, szövőgép mellett talált állást. A nagyszülőkről kopott, bekeretezett, színezett fotó lóg az előszobában, a férfi szegkovács volt.

Katalin négy éve van egyedül. Házasodni sosem akart, sok gyereket sem. Másik gyermekét nem ő neveli.

– Tizenkétezer a családi pótlék, ha beteg a kicsi, négyezer a gyógyszer. Sose gondoltam, hogy az állam azért van, hogy eltartsa a gyerekeimet. A romákkal az a baj, hogy nem tudják beosztani a pénzt. Nem kell mindennap húst enni, de főzni igen. És a hatszázas sampon helyett jó a háromszázas is. Persze aki nem így gondolkodik, az uzsorásnál köt ki. Ide is eljönnek néha a BMW-vel, de errefelé aki akar, megél valahogy. Vidéken viszont tényleg nincs semmi. Az a baj, hogy a nyomort már mindenki lenézi. Hallottam, hogy a Mága Zoltánnak nem tetszett a film. Pedig az élet ilyen.

Katalin azt mondja, Berlinben annyian gratuláltak nekik, hogy egy cigit se lehetett normálisan elszívni. Idehaza más a hangulat. Ő mindenkinek csak annyit mond, nézze meg a mozit, mielőtt kritizál. A beszólásokon nem akad ki, egyedül az bántotta, amikor Bencét cigány seggnyalónak nevezték.

– Miért lenne az? Nem azért csinált filmet, mert olyan jó buli volt, hanem mert nincs rendben az, hogy idehaza ártatlanokat lehet megölni, és ezen alig háborodik fel valaki. Én is ezért örülök, hogy szerepeltem. Mert akkoriban mi is féltünk. Persze csodát nem várok. Sok éve lenéznek minket, gondolják, ha az egyik lopott, a másik is fog.

Katalin a felhajtás után csak a pénz miatt csalódott egy kicsit. Ábrándozva sorolja, mire költene egy igazi, sztáros gázsit.

– Kocsit nem vennék, mert nem tudok vezetni. A tetőtér sokba kerülne. De anyunak kellene egy szép sírkő, a házba meg jó hőszigetelés. És kerítés. Egy normális kerítés.